Rocky Beach

Jastrebarsko, 1991

Miután Rocky Beach beállt a horvát egyesített felszabadító frontba, felrémlettek benne a vietnámi emlékek, a bajtársiasság, a hazafiság, a hősiesség, és az ingyenpia áldásai, de valamitől teljesen elérzékenyült: hosszú idő óta először figyeltek rá, miközben beszélt. Zavarba is jött tőle, még káromkodni is elfelejtett sokszor, a tűznél mellette ülő Dmitrijt egy érzelmes pillanatában ráadásul végtelenül aranyos embernek titulálta. Furán is kezdtek nézni utána a szőke óriásra.

De a józanság pillanataiban jól tudta, hogy ezek az emberek megvetést érdemelnek azért, amit tesznek. Az Alkotmány szavaira gondolt: "Senki nem vonható felelősségre főbenjáró, vagy más tekintetben súlyos bűncselekményért, egy nagy esküdtszék általi vádemelés és döntés nélkül, kivéve a szárazföldi és tengeri haderőknél vagy a népfölkelésnél felmerült eseteket, amikor háború vagy közveszély idején tényleges szolgálatban áll". Rocky Beach könnyezett a szavaktól.

Így hát egyik reggel, amikor mindenki aludt, továbbállt. Sokat hezitált, hogy kivégezze-e az egész bandát, osztott-szorzott a kézigránátokkal, de aztán úgy gondolta, mindenkinek a saját védelméről kell gondoskodnia, és ez igaz a lakosságra is. "Ezt az egyet megtanultam Vietnámban"- gondolta, és tovább haladt a végzete felé, hogy - mint azt már említettem -, a Peroj melletti erdőkben találjon rá a megvilágosodására egy elhagyott bunkerben.

Valójában a hatalmas szíve és erős jelleme mellett az is közrejátszott a szőke óriás távozásában, hogy a néhány hete előtört ún. háborús betegsége miatt gyakran arra keltette a tábort, hogy üvöltve beleüríti a gépfegyver tartalmát az éjszakába, majd a takaró alól előtörő elviselhetetlen szagokat áraszt (a seggdugó nem bírta a stresszt), emiatt pedig egyre kevesebb szimpatizánsra lelt. Talán még egy-két "mikor húzol el a picsába" is elhangzott, de ebben Rocky Beach nem volt biztos, egója a bizonytalanság illúziójával bujkált a kínos helyzetek beismerése elől.

Nekivágott hát újra az ismeretlennek. Az út az isztriai bunkerig azért is tartott egyébként két évig, mert a táborból Rocky - abban a szent meggyőződésben, hogy délre tart - a korábbi nyugati irány helyett észak felé fordult, és tett még néhány kerülőt, noha ebben a pillanatban éppencsak százhetven kilométerre volt a félszigettől. De nem volt eredménytelen a kitérő, mint ahogy a táborban töltött hét sem: először is szerzett lőszert, másodszor távozása előtt az alvó katonák cipőin elvágta a fűzőt. Háborúban nincs kiábrándítóbb egy katonának, gondolta, mint a kényelmetlen ruházat. Megvetően felkacagott.

Rocky tehát északra tartott, és néhány hét alatt bemasírozott Ausztriába is, amiről egyébként halvány fogalma sem volt. Ugyanolyan bátran, már-már egykedvűen fosztogatta a falvakat, mint Zágráb mellett, igaz, itt azért összefogtak a karintiai, később a tiroli parasztok, és hajtóvadászat indult Rocky Beach ellen, aki természetesen minden akciót ép bőrrel úszott meg. Tapasztalatairól csak annyit, hogy negyvenéves létére több mint ötszáz ütközetben vett részt, köztük Vietnámban, Kubában, valamint persze az első és a második világháborúban.

Rocky az Alpokban is számtalan ütközetben bizonyította bátorságát és a hősiességét. Az egyik ilyen emlékezetes összecsapás volt a Bretsteini ütközet, ahol Rocky Beach negyven paraszttal bánt el egyetlen pisztoly, egy gumikacsa és egy zerge segítségével. Általában a harc előtt beásta magát a föld alá, hogy megvárja, amíg a támadók háta mögé kerülhet. "Ezt az egyet megtanultam Vietnámban" - szokta mondogatni. Ez azonban órákig is eltarthatott, így a föld alatti várakozás közben legtöbbször egy gumikacsával játszott (még Vietnámban jutott hozzá), amolyan sárga, sípolós fajtával. Bretsteinnél azonban annyira belemerült a játékba, hogy nem vette észre, hogy a közeledő, felbőszült kaszás parasztok hadiösvénye pontosan a fején keresztül húzódik, és mire ráeszmélt volna a dologra, már osztrák bakancs taposott rajta. Természetesen a gumikacsa is sípolni kezdett, ahogy a szőke óriás koponyája újra és újra összenyomta.

A parasztok megálltak. Füleltek. "Mormota?" - kérdezte az egyik. "Pocok lesz az." - válaszolta a másik. Rockynak nem volt gyanús a dolog, hiszen a német Murmeltier helyi kiejtésében valamelyest hasonlít a szerb-horvát mrmot-ra, így Rocky Beach joggal hihette azt, még nem lépte át a határt. Úgy tippelte, hogy nagy valószínűséggel szerbek állnak a fején. Egyszercsak a sövény mögül előbukkant egy zerge, és elfutott a parasztok előtt, akik erre összenéztek: "Sämischleder" - mondták egyszerre, majd tovább indultak. Erre Rocky kibújt a fedezékből, de nem számított rá, hogy a háta mögött maradt még egy ember, aki ráadásul nem volt más, mint Hans, a tiroli fenevad. Hans, a tiroli fenevad lefogta Rockyt, és kiszolgáltatta őt a másik negyven paraszt kényére-kedvére.

Nem részletezem, ami ezután történt, a lényeg az, hogy hosszas kézzel-lábbal alkudozás után Rocky Beach és a negyven paraszt (és persze Hans, a tiroli fenevad) kiegyezett abban, hogy amennyiben a szőke óriás átadja minden fegyverét, cserébe kap tíz perc előnyt a menekülésre, mielőtt elkapják, és a kaszákkal kiherélik. És mi az, amit Rocky ne tudna megtenni tíz perc alatt. Tíz perc alatt sokat, nagyon-nagyon sokat lehet futni.

Évekkel később a történetet nem egészen így adta elő a kigyúrt veterán, a horvát kocsmákban már így színezte ki az anekdotát: "Kikészítettem nekik a gumikacsát, mialatt én lesben várakoztam. Látnotok kellett volna az arcukat, teljesen összeszarták magukat, amikor ráléptek. Ekkor kiugrottam, és a pisztolyommal mind a nyolcvan katonának lyukat vájtam a homloka közepébe, ezzel a pisztollyal, itt." Ekkor az elbeszélést megszakítva Rocky Beach a románoktól később vásárolt olcsó pisztolyát az aktuális hallgatóságának arcába tartotta, sokszor még azt is hozzátette: "Bumm, hahaha". Majd folytatta: "Szóval ahogy irtom ki azokat a kiképzett ál-földműveseket, egyszercsak előugrik a harci zergéjük. Hátán gépkarabély volt, a hasán meg két szerb csüngött. Na, több se kellett, félkörívben lerúgtam a zergét, a másik kettőt meg megetettem vele."

Figyelemreméltó, hogy Rocky anekdotái mennyire hűen tartották magukat az eredeti kalandokhoz, ha nem is minden részletükben, de cselekményük drámaiságában, és a felbukkanó szereplők külső megjelenésében mindenképpen. Általában véve azonban Rocky Beach történetei még ennél is fontosabbak voltak: tartották a lelket a bajtársakban, ha épp a sárban feküdtek valami lövészárok alján, elfeledtették az óriással megaláztatásait, és nem utolsó sorban a kocsmalakók szórakoztatására is kiválóan alkalmas volt.

Rocky Beach kedvenc kocsmájának, a Tropicanának a csaposa egyébként titokban lejegyezte az óriás történeteit, így ismerhetjük meg mi is Rocky Beach odüsszeiáját, és vethetjük össze a történelemkönyvek zagyvaságaival.
 

2008.11.18

A hajnali indulásból nem lett semmi, kicsit megint többet ittam, mint kellett volna. Egy nyilvános vécében ébredtem dél körül, de azért másnaposan is nekivágtam, hiszen S.J. hadnagy a vidéket járja, és engem keres. Magammal viszem a szteroidokat is, aztán elszórom útközben a konditermekben, itt elég nagy kereslet van itt ezekre a szarokra. Én már nem szedek ilyeneket, mióta néhány éve sárga bőrrel ébredtem.

Remélem, a keresés során nem kell sok embert megölnöm. De ha ezen múlik, legyen, nem állok ellen az ösztöneimnek, ez volt az, amire SJ hadnagy mindig is tanított. "Ha úgy érzed, gyilkolod kell, tedd azt. Ez különböztet meg minket az állatoktól, katona" - mondta mindig.

A szokásos tengerparti körsétámmal kezdtem, hátha már itt van a hadnagy, de senki nem látta. Kikérdeztem Dragant a drogdílert, Capekát a kurvát és Marcót a stricijét. Semmi. Viszont mindegyiknél ittam egy felest, úgyhogy ma már nem tudtam továbbmenni, itt ülök a tengerparton, és nézem a naplementét. Olyan, mintha vér festené az égboltot. És mintha a hadnagy képét látnám véres testek között, röhögve. Mindig röhögött akció közben, főleg amikor csonkolni kellett a holttesteket, hogy beleférjenek a hullazsákba.

A hullazsákokra egyébként a fertőzés miatt volt szükség.

A hadnagy sosem hazudott nekem. Mindig egyenes, őszinte ember volt, és én elfogadtam azt, amit ő mondott nekem. Az egyik katonatársam mesélte egyszer, hogy ő valójában nem is hadnagy, hanem ezredes, csak hadnagynak adja ki magát, hogy az íróasztal mellől elszabadulhasson, és kiereszthesse a fáradt gőzt. Én a szemébe vágtam, hogy hazudik, másnap meg el is tűnt, az egyik tömegsír tetején találtak rá.

Úgy kellett neki.

Holnap alaposan bele kell húznom, hogy ledolgozzam a mai hátrányomat. A tengerpart mentén fogok felfelé haladni, amíg nem találok egy folyót. A folyó torkolatánál kell várnom S.J. hadnagyra, ezt írta húsz évvel ezelőtt a levélben is: "Szállj fel a Görögországba tartó repülőgépre, már le van foglalva a jegyed Butcher névre. Athénből haladj észak felé, az első folyó torkolatánál várj meg." Én ugyan a húsz év során nem találkoztam errefelé Athén nevű várossal, de még az itteni görögök sem tudnak róla semmit. Mindenesetre szerintem nem árt, ha az utasítás többi részét pontosan végrehajtom.

Sumbar-tó, 1991

A második hét elején Rocky Beach érdekes dologra lett figyelmes. Mint annak idején az ázsiai dzsungelben, itt is kezdtek kitágulni az érzékei, meghallotta a mókusok lépteit, szag után tudott tájékozódni, és ami a legfontosabb: előre megérezte a veszélyt. Legalábbis ezt gondolta ott, a Sumbar-tónál, ahol megpróbálta elejteni a tóban élő darvakat, és számot vetett félelmeivel. Nemsokára azonban kiderült, hogy a veszély sokszor akkor is rejtve marad az ember előtt, ha történetesen tetőtől talpig sárral keni be a testét, és bambuszlevelet hord a fején (mint korábban említettem, a helikopterek miatt).

Úgy gondolta, ideje összeszednie magát, és szembenézni az ellenséggel. Mint a régi időkben, csak ő, és vagy ötven rá szegeződő géppuska. Nem sokkal később ötven tetem, géppuskát markolászva. A tó körül számos kis falu adott alkalmat a fosztogatók levadászására, ráadásul itt volt a Mrezica folyó is, ami ugyan nem egy Mekong, de azért megteszi. Rocky egyik este elhatározta magát, felment egy dombra, fülelni kezdett, és szuperérzékeivel meghallotta a lövések hangjait, amik a szomszéd településről érkeztek. Felkötötte a fejpántot, és elindult. Amerikai zászlós alsónadrágját egy botra kötötte a dombtetőn, az lobogott mögötte a hamuszürke alkonyatban. Az Alkotmány szavai visszhangoztak a fülében, például: "csak a Képviselôház van felhatalmazva a közjogi felelôsségrevonásnál a vádemelésre". Meg ilyesmik.

Belopózott a faluba, ahol épp nagyban folyt a fosztogatás, és mindenhonnan üvöltés, sokszor inkább sikoltás hangja hallatszott. Rocky mindezek ellenére rezzenéstelen arccal haladt előre, egyenesen a lángokban álló házak felé. Mivel fogalma sem volt, ki kivel van, kinél a fegyver és ki sikoltozik, elhatározta, hogy lehetőleg az ártatlanok védelmét célozza be, aztán majd meglátja. Hasravetette magát, és ún. amerikai kúszásba kezdett.

Egyszercsak azon vette észre magát, hogy a falu főterén kúszik a földön, és körülötte vagy húsz fegyveres néz le rá kérdően. Még a fegyvereket is elfelejtették a vállukra emelni, annyira meglepő jelenség volt a sárral bekent, zoknit fejkendőként viselő alak, amint az égő házak fényében, késsel a szájában kúszik előre, láthatóan a falu főterének közepén álló buxusokat célbavéve. A fegyveresek lassan ránéztek a buxusokra, majd vissza a szőkehajú óriásra, aki közben eszeveszett futásba kezdett vissza, a dombok irányába.
- Pamela? - kiáltott az egyik fegyveres a futó alak után, mire az még jobban elkezdett rohanni. Aztán megállt, megértette a szavak jelentőségét: a gyilkológépek horvátok, aki utánakiáltott pedig nem más, mint Goran, a zágrábi Sörösló kocsma melletti mészáros.
- Hát te? - kérdezte a kigyúrt óriás - Mit műveltek ti itten?
- Békét. - szólt Goran méltóságteljesen - Hazaküldjük a szerbeket. - tette hozzá vigyorogva.
- Ja, akkor vágjunk bele. - válaszolta fanyar mosollyal Rocky Beach.

Így állt be Rocky az egyesített felszabadító frontba, de mentségére legyen mondva, hogy egyetlen életet sem oltott ki, egyszerűen nem volt rá képes. Egy hét múlva meg is szökött a seregből, és menetelt tovább nyugatra, de ez már egy másik történet.

2008.11.17

 

Ma a szokásos tengerparti körsétám alatt amerikai turistákkal is találkoztam, de szerencsére egyik sem tűnt CIA-ügynöknek. Mindenesetre odébbálltam, ezeknél nem lehet tudni, mit találtak ki az utóbbi húsz évben. Mindenesetre ma nem részegedhetek le, ébernek kell maradnom.

Petar az imént adta át nekem a havi ellátmányt, vagy háromszáz adag szteroidot, ennek a bevételéből kell fedeznem valahogy a szükségleteimet, ami, mióta ennyire rákaptam a travaricára, nem is olyan kevés. A védelmi pénzek beszedése nem igazán sikerül az utóbbi időben, az éttermek átláttak rajtam, és saját testőröket szerződtettek csak azért, hogy engem távol tartsanak. Ezek hivatásosak, nálam egy picit erősebbek, úgyhogy a kezdeti tervemet, hogy szétverem őket, néhány hete átalakítottam. Most azt csinálom, hogy észrevétlenül odaosonok melléjük, és leöntöm őket ketchuppal. Merjék még egyszer azt mondani, hogy "már megint itt vagy, Pamela?".

Jut eszembe, a pedikűrös Dmitar nagyon felhúzott tegnap. Belevágott a lábujjamba, mire én teljes joggal belerúgtam az arcába, mire ő meg feljelentett. Kénytelen voltam másodszor is megverni a kis buzit, erre másodszor is feljelentett. Nem is értem, mit képzel ez magáról.

Pedig előtte már tök jól elbeszélgettünk. Mesélt az amerikai indiánokról, a hülyéje azt mondta, hogy a mi népünk vette el tőlük a földet, és üldöztük el őket. Hát ez egész egyszerűen marhaság, ez a kis köcsög nem érti a háború lényegét. Ha ők a mi földünkön voltak, még szép, hogy elvettük tőlük. Kaptak cserébe biztos pénzt, vagy valami, mi nem zsákmányolunk ki senkit, de ami a miénk, az a miénk.

De még nem is mondtam el a nap, sőt az évszázad legnagyobb hírét. Az egyik haverom a kocsmában azt mondta, hogy hallott S.J. hadnagyról, állítólag engem keres szerte az országban. Először nem akartam elhinni, mert Jakov a mesélés alatt végig nevetett, de aztán azt is elmondta, hogy a hadnagy a nevemet üvöltözi az utcákon, és fegyvert nyom az emberek arcába azzal, hogy "hol a katona", és ekkor rögtön tudtam, hogy ő lesz az. 'Namban is így keresett, amikor elveszettnek hitt, ebből ráismerek.

Szóval készülődök. Ha én is elkezdem keresni őt, akkor feleannyi idő alatt találjuk meg egymást. Szereztem lőszert, betáraztam a pisztolyomat, az oldaltásákámba raktam hat kézigránátot, úgyhogy kész vagyok az útra. Holnap napfelkelte előtt indulok.

Addig meg rendelek még egy travaricát.

Zágráb, 1991

Hosszú volt az út, amit Rocky Beach megtett, hogy végül az Isztrián, a Peroj melletti erdőkben találjon rá a megvilágosodás egy bunker mélyén. Ő ugyan meg volt róla győződve, hogy már Afrikában jár, az inkák földjén, mégis, olyan pillanat volt az, hogy többé nem volt szüksége erre a tudásra: egyesült a mindenséggel.

De ne szaladjunk ennyire előre. Ezerkilencszázkilencvenegyben Rocky a kocsmaajtóról lepattanva eszeveszett futásba kezdett, és az akkori kondíciójáról mindent elárul, hogy meg sem állt egészen a samobori dombokig, vagyis kerek húsz percig futott megállás nélkül, miközben magas hangon nyüszített, és patakokban folytak a könnyei. Az ún. háborús betegsége ekkor alakult ki, amit a pszichiáterek később új tünetegyüttesként üdvözölhettek volna, ha valaha találkozott volna akár egyetlen orvos is Rockyval.

A betegség összetevői a következők: erős szívverés és heves sírási roham minden esetben, amikor erős fény-, vagy hanghatásnak van kitéve, illetve nagyfokú aggresszivitás a körülötte lévő emberek kiabálása esetén. Ezután kivétel nélkül heveny hasmenés következett, ami ellen Rocky később seggdugót, tudományos nevén fenékkúpot alkalmazott. A pánik további összetevőit nem sorolnám fel, elég az hozzá, hogy sok esetben előkerült a kolbászkrém is, de erről később.

Rocky tehát azon a bizonyos napon bevetette magát az erdőkbe, és nyugat felé indult, holott dél felé akart, maga sem tudta, milyen okból. A katonai alapkiképzés még élénken benne élt, tehát megvárta az első esőt, majd sárral bekente az egész testét, hogy a helikopterekből ne vehessék észre. Fejére, hátára pálmafalevelet kötött, és megindult táplálékot keresni. Időnként puskaropogást hallott, ekkor a fent vázolt eseményeket élte végig: szívkalapálás, vinnyogás, folyós széklet, majd ájulathoz hasonló, mély alvás. Volt, hogy az utolsó, és az azt megelőző fázis nem ebben a sorrendben következett be, de ez lényegtelen.

Miután Rocky egyetlen állatot sem tudott levadászni, még egy nyamvadt horvát mókust (Sc. v. croaticus Wettstein) sem, általában frissen kifosztott falukba merészkedett be, és ellopta a ott élőktől azt, amit a hadsereg otthagyott. A falusiak a korábbi sokk miatt legtöbbször rezignáltan vették tudomásul az új jövevény ténykedését, csak bámultak maguk elé, ha időnként akadt is valaki, aki szóvá tette az újbóli fosztogatást, Rocky Beach azonnal lenyomott neki kettőt, és nem volt vita. Általában néhány kiló kenyeret, húst, és öt-hat konzervet is szerzett egy-egy ilyen portyája során, büszke is volt a leleményességére. Bár a konzerveket nem tudta kibontani, az egyre növekvő számú vésztartaléka láttán mindig megnyugodott.

Vadászni nem tudott, lőszerét már az első szabadban töltött éjszakája során ellőtte, mert a furcsa állathangoktól kiújult háborús betegsége, és ordítva ürítette pisztolyának tárát a sötétségbe, miután fél órán keresztül remegett frissen zsákmányolt hálózsákjában. A jelenet a megszokott módon folytatódott, és a hasmenést megint a megnyugtató alvás követte. A következő két év összes éjszakája nagyjából ugyanígy zajlott, egészen a megvilágosodás napjáig a bunkerben.

Áááá! – így üvöltöttem fel, amikor ’84-ben megtaláltam Rocky Beach dögcéduláját a vietnami sárban. Hivatalosan már kilenc éve véget ért a háború, de mi mégis ott voltunk, ott, a sárgák ótvaros dzsungeljében, túl távol Amerikától, a szabadságtól, a hamburgerektől, túl közel a nemi beteg  saigoni kurvákhoz. Emlékszem a reggelre, amikor 82-ben kopogtattak az ajtómon az elnöki testőrség katonáig.
 
Hadnagy, most velünk kell jönnie – mondták.
 
A kurva anyátok! – mondtam.
 
Fél órával később már a Fehér Ház ovális termében álltam vigyázba, az elnöki fotel háttal nekem az ablak felé fordítva. Hintázott benne valaki. Még csak egy éve volt hivatalban Reagan, de tudtam, mindannyian tudtuk, hogy új irányvonal jön.
 
Megfordult a szék, felállt belőle az elnök, megrángatta nadrágját, hogy eltüntesse a gyűrődéseket, áthajolt az asztal felett, kezet nyújtott, én viszonoztam. Egy pillanatig némán álltunk egymással szemben, majd Reagan törte meg a csöndet:
 
Van kedve visszamenni Vietnamba és szétrúgni pár mocskos sárga seggét?
 
Ez volt az „Alattomos bosszú” hadművelet. Csak pár embert vihettem, a legjobbakat. A küldetésünk egyszerű volt: ha már elvesztettük a háborút, gerillacsapatunkkal annyi vietkongot öljünk meg, amennyit csak bírunk.
 
Akkor még nem sejtettem, hogy három évvel később elvesztem Rocky-t, ezt a tökös amerikai bakát, akivel annyi háborút küzdöttem végig vállvetve (és akivel annyi prostit erőszakoltunk meg közösen a harmadik világ legmocskosabb porfészkeiben). 'Nam, Korea, Kuba, Watergate, felsorolni is nehéz lenne. És persze a második és természetesen az első világháború.
 
Pontosabban hogy azt kell hinnem majd, hogy elvesztettem Rocky-t. Persze őt nem olyan fából faragták, hogy a második és harmadik vietnami hadsereg együttes tűzereje elég lenne a megtöréséhez.
 
De hát az ember már csak ilyen, ha a fiairól van szó, aggódik, a kurva életbe.

Amikor Rocky Beach húsz éve leszállt Zágrábban, nem sejtette, pontosan hol is van. A hadnagy instrukcióit követte, de nem tudta, hogy az országban fészkelődő nacionalizmus feszült légkört teremtett az egész térségben. Rocky csak tengerpartra vágyott, prostikra és zsíros éttermekre, amiket lehúzhat védelmi pénzekkel. A nyelvi különbségeken sem igen gondolkozott, azt hitte, a világon mindenütt angolul beszélnek.

Ehhez képest az első napok azzal teltek, hogy Rocky egyre hangosabban üvöltötte az emberek arcába, hogy "mi van?", "mi a francról karattyolsz?", majd mielőtt fejberúgta őket, még azt is hozzátette: "artikulálj, basszad meg". De Rocky nem volt teljesen hülye, gyorsan megtanulta azt az három-négyszáz szót, amit angolul is ismert. Innentől már pofonegyszerű volt minden.

Kilencvenegyben Rocky sokat tett a háború kirobbanásáért. Ekkor értette meg, miután két éven keresztül próbálták meg neki elmagyarázni, a horvát nép sajátságos helyzetét, és Rocky ekkor tudta először kimondani a Jugoszlávia nevet, a következő kontextusban: "Most akkor ti nem abban az országban akartok élni, ahol éltek? Akkor le Jugoszláviával!" Ezt a kívülről jött ember tisztánlátásának vették a kocsma lakói, és este már fenték is a kaszákat.

Ehhez képest Rocky Beach lepődött meg a legjobban, amikor a nadrágjába csinált aznap, mikor az első lövéseket meghallotta. "S.J, segíts!", kiáltott, és bebújt a bérelt lakásának pincéjébe. Elvileg a kézigránátokat kereste, de hamar rájött, hogy nem mer visszamenni a csapóajtón. könnyes szemmel szorongatta a gránátokat. Három napig csak állt ott. Amikor mégis kimerészkedett, senkit nem látott az utcákon. Elhajította a gránátokat, és a robbanásokat fedezékként használva elrohant a kedvenc kocsmájába. Zárva volt.

Ezzel megkezdődött Rocky Beach négyéves bujdoklása.

2008.11.12

 

Átkozott nap volt a tegnapi. Fogalmam sincs, hány embert ütöttem szét, hány travaricát ittam meg, csak azt tudom, hány nővel feküdtem le: eggyel sem. Az angyalok ma sem voltak kegyesek hozzám. Gyakorlatilag még nem voltam nővel, ha nem számítjuk azt az egy-két vietnámi, meg pár horvát szukát, akiket megerőszakoltam. De nekem jó is így. Nem hiszem, hogy létezne olyan, hogy szerelem. A költők találták ki, hogy ne tűnjön olyan keménynek a világ.

Ma az amerikai zászlós alsónadrágomat veszem fel, úgy, hogy oldalt kilátszódjanak a csillagok. Irigykedjenek rám a bennszülöttek, nem törődöm vele. Hülye görögök. Akinek meg nem tetszik, annak belenyomom a pisztolyomat a seggébe, és addig húzom a ravaszt, míg nem kattan. Ezek is ezt csinálták, hallottam róla, a rómaiak voltak a környék urai. Persze nem Amerikáé, ott akkor is béke volt, és senki nem férkőzhetett be az országba késsel a szájában.

Hawaii mintás inget veszek a trikóm fölé, és tisztelegni fogok észak felé, amikor a nap lenyugszik. Azt hiszem, arra van Bronx. S.J. hadnagyra fogok gondolni, a mentoromra és fogadott apámra, aki olyan nagy szeretettel nyomta a sárba a fejem a kiképzések során. Számtalan ütközetbe mentünk együtt, és isten a tanúnk, röpködtek a végtagok, ha mi rohantuk meg a sárgákat. Vagy akárkit.

Húsz éve, hogy a rohadt görögöknél élek a horvát tengerparton, otthon ugyanis szóváltásba keveredtem az adóhatósággal. Egyik nap jött egy ellenőrzés, egy öltönyös ceruzahegyező kérdezte tőlem, miből élek. Mondom neki, védelmi pénz, erre azt mondja őrző-védő? Számlát. Mondom neki, anyádat, és ezt így folytattuk egy darabig, amíg azt nem vettem észre, hogy a szemüveges csávónak betört a kopnyája. Felhívtam S.J. hadnagyot, mitévő legyek, erre elkezdett velem üvöltözni:
- Megvesztél, katona? Ha megütöd az állami embert, az olyan, mintha a felettesednek szólnál be. Be akarsz szólni talán a felettesednek, katona?
- Jelentem, nem, hadnagy úr!
- Akkor vonszold a segged valami eldugott helyre katona, oda menj, ahol nem találhatnak meg. Az instrukciókat a postaládádban találod, én is követlek pár héten belül. Sok szerencsét.
Letette a kagylót. Ekkor hallottam a hangját utoljára.

A hadnagyot sokáig vártam, de végleg csak a kilencedik év végén mondtam le arról, hogy viszontláthatom. Egyébként jól kijövök a helyiekkel, mesélek nekik a hadnagyról is, bár mindig szabadkoznak, hogy "ezt már hallottuk, Rocky", "most már mesélj valami mást, te melák", de az ilyeneket is helyrerakom egy-két pofonnal, és akkor már nincs gond. Úgy figyelnek, mint a kölyökvizslák.

Na, most elmegyek a Tropicanába, és elmesélem a cimboráknak, milyen jót mulattam tegnap, viszem a naplómat is, talán fel is olvasom nekik, mert szerintem nagyon hazafiasan sikerült összefoglalnom, mit is keresek itt. Aztán elugrom a szépségszalonba, meg talán az edzőterembe is. A legszebb sorokkal búcsúzom, ezzel kívánok békét és megértést a világba.

"And the rocket's red glare, the bombs bursting in air,
Gave proof through the night that our flag was still there."

Az eső monoton hangon kopogott a lyukas bádogtetőn. Rocky Beach meredten nézte a plafont, és a lyukon becsordogáló esőt. Keménynek és magányosnak érezte magát, mert ezen a napon ünnepelte önkéntes horvátországi száműzetésének húsz éves évfordulóját. Az ünnepre való tekintettel ugyanabban a bárban részegedett le, mint húsz éve, miután leszállt a repülőről. Legalábbis homályosan úgy emlékezett, ez a bár volt az. A Juanita-koktélbár.

Rocky Beach, ellenségeinek csak Pamela, a fal felé fordult, és berókázott az ágy mögé. Közben volt ideje felidézni korábbi életét: Amerika, Bronx hangjai, a boldog gyermekkor a tűzforró flaszteren és hot-dog-árusok mindenfelé. Csak egyvalamire emlékezett élénken azokból az időkből: Mary-Anne-re, arra a szépséges arcra, amibe iskola után rendszeresen bevert párat, mert annyira tetszett neki. Brutalitása miatt ki is csapták az iskolából. Mary-Anne apja is neki támadt, de Rocky kicsavarta a kezét, odavonszolta egy ablakhoz, és többször az üvegbe csapta az öreg Moses arcát. Vele senki nem baszakodhatott.

Vietnamra is élénken emlékezett. Amikor helikopter hangját hallotta, még mindig összeszorult a segglyuka. Ha be volt rúgva, ilyenkor a padlóra is vetette magát, vagy szarrá verte a hozzá két legközelebb álló embert, miközben azt üvöltözte: vietkong, vietkong. Ezeken az eseteken kívül általában békés volt a szőkehajú, kigyúrt óriás, bár imádott káromkodni, főleg a pedikűrösét szerette ugratni, mert az nem bírta az erős szavakat. "Te rohadt buzi" - általában ezzel kedveskedett neki, de Dmitar nem szólt neki vissza. Nem sok ügyfele volt, nem akarta elveszíteni Rockyt.

Most azonban békés volt a melák. Kihányta magát, és gyöngyöző homlokkal elaludt. Azt álmodta, hogy szétver mindenkit, aki még egyszer Pamelának szólítja. "Kurva görögök" - suttogta, és átfordult a másik oldalára.